„Buta diák = unalmas oktatás?”

„Buta diák = unalmas oktatás?”

Bárki, aki látott már ilyen előadást, szinte biztosan hallotta a mondatot ezt nem kell leírni, fent van a dián. Vagy azt a mondatot, hogy a következő 10 diát átugorjuk, mert erre most nincs idő. A vizsgaidőszak közeledtével pedig egyre gyakrabban tűnnek fel a kérdések a kurzusfórumokon és Facebook-csoportokban: feltölti-e, feltöltötte-e; elég-e, ha csak a ppt-t átnézem? Ez utóbbira sajnos túl gyakran érkezik a válasz, hogy igen, elég. És akkor még nem is említettük a vizsga előtt a kinyomtatott prezentációt szorongató és magoló hallgatókat. Még egy felületes rátekintésből is úgy tűnik, hogy a ppt és az előadás a felsőoktatásban mára már szinte elválaszthatatlan egymástól.

Éppen ezért nem meglepő, hogy a világ nagyobb online lapjainak felsőoktatással foglalkozó rovataiban az utóbbi években többször felhangzott a felszólítás: az egyetemeknek be kellene tiltani a PowerPoint használatát. A legtöbb cikk egy 2015-ben megjelent írásra hivatkozik, melyben egy dán professzor, Bent Meier Sørensen meséli el a PowerPoint-tal kapcsolatos kálváriáját, és azt, hogyan szokott le a hagyományos prezentációk használatáról. Ennek már a címe is meglehetősen provokatív: Tiltsák be a PowerPoint-os előadásokat! A hallgatókat butábbá, a professzorokat unalmasabbá teszi.

Érdemes megnézni milyen érveket használnak az ellenzők a hagyományos prezentációk ellen. Ezek egy része jórészt technikai hiányosságokra tapint rá. Például arra, hogy az előadók gyakran hátat fordítanak hallgatóknak és egyszerűen felolvassák azt, ami a diákra fel van írva. Vagy arra, hogy az ábrák és illusztrációk gyakran olyan bonyolultak, hogy nehéz értelmezni őket és nehezen láthatóak a hallgatók számára. Általában is nagy probléma, hogy a prezentációk dizájnja nem alkalmazkodik a környezethez, a betűk kicsik, nehezen olvashatók a hallgatók számára, éppen ezért nehezen is követhetők. Szintén gyakran történik meg, hogy a prezentáció kedvéért a fényeket lekapcsolják vagy lejjebb kapcsolják, így aztán a terem sötétbe borul, ami már önmagában is elálmosítja a hallgatókat. Könnyen belátható, hogy egy oktatónak, ha untatni akarja a diákjait, nem is kell különösebben nagy erőfeszítéseket tennie.

Míg persze ezek a hiányosságok jobb PowerPoint-os diákkal már önmagukban is orvosolhatók, vannak olyan mellékhatásai a prezentációk elterjedt használatának, amelyek jóval túlmutatnak a technikai kérdéseken.

Vannak, akik felvetik, hogy a ppt-k nem ösztönzik a komplex gondolkodást. Miközben maga a tudomány és ebből következően minden tananyag meglehetősen összetett, a diák szerkezete azt erősíti, hogy mindezt leegyszerűsítve kell előadni. Tudjuk, hogy a legtöbb slide csak néhány mondatot, idézetet, esetleg pontot, számozott sort tartalmaz, ezek pedig szükségszerűen képtelenek visszaadni egy-egy terület komplexitását. A prezentációk szerkezete elhiteti a diákokkal, hogy az adott tudományterületet értik, holott csupán annak egy egyszerűsített verziójával találkoznak.

Az egyszerűsítés nem csupán a megértés szempontjából problémás, hanem azért is, mert hamis képet fest a tudomány, a tudományos tudás szerkezetéről. A PowerPoint elsősorban lineáris történetmesélést tesz lehetővé. Az egyes tudományterületeken azonban ritkán vannak egyszerű lineáris összefüggések, valójában a tudás bonyolult hálózatáról beszélhetünk. Kicsit leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a PowerPoint-os prezentációk ritkán tudják visszaadni azt a komplexitást, hogy minden mindennel összefügg.

A hallgatók azt hihetik, hogy egy tudományterület végsősoron világosan látható részterületekre bontható és egyszerű összefüggésekkel leírható. Ezzel pedig nem csak az adott területről, hanem magáról a tudományos gondolkodásról szerezhetnek hamis benyomásokat. Magam is találkoztam olyan helyzettel, hogy amikor előadás közben A pontból B pontba nem egyenesen, hanem komplex utat megtéve jutottunk el, a hallgatók jelezték, nem tudják követni az előadás logikáját. Természetesen ilyen esetben az előadónak saját előadását kell először megvizsgálni és javítani, ugyanakkor felvethető, hogy a követni nem tudás részben annak következménye, hogy a köz- és felsőoktatás nem készíti fel a hallgatókat komplex, bonyolult gondolatmenetek követésére és jegyzetelésére.

Egyre elterjedtebb, vetik fel a PowerPoint ellenzői, hogy a diákok magukra a kurzusokra is úgy tekintenek, mint diák egymás utáni sorozatára. Ebben természetesen az előadók is hibásak, akik a számonkérés során nem merészkednek a prezentációk határain túl.

Szintén gyakori jelenségnek tekinthető, hogy maga a PowerPoint-os prezentáció akadályozza az interaktív óratartást. Mindennapi tapasztalataink azt mutatják, hogy a magyar felsőoktatásban viszonylag ritkán kérdeznek a hallgatók. Ugyanakkor, ha mégis megteszik, az előadó azzal a dilemmával szembesül, hogy vajon az adott ponton válaszoljon a kérdésre és ezzel esetleg felrúgja az előadás előre eltervezett struktúráját, vagy utasítsa el az azonnali válaszadást, ha az adott téma a prezentáció során később szóba kerülne. Miközben a probléma banálisnak tűnhet, valójában arról szól, hogy egy adott szituációban az oktató bátorítja vagy éppen eltünteti a hallgatók kíváncsiságát, érdeklődését és motivációját.

Kutatások azt mutatják, hogy a diákok a PowerPoint-os órákat kevéssé tartják motiválónak és érdekesnek. Más kutatások pedig arra hívják fel a figyelmet, hogy a döntően előadásra épülő kurzusok kevésbé hatékonyak mint azok, amelyek a diákok aktív részvételét igénylik. Ahogy a szellemes angol szójáték megjegyzi, The death by PowerPoint comes with the first bullet.

A kritikusok joggal hívják fel a figyelmet a fenti érvek gyenge pontjaira. Arra, hogy a PowerPoint ellenzői túlságosan felnagyítják a valós problémákat és igazából az eszközön akarják elverni a port, miközben a hiba a felhasználóban van. Valójában a szoftver csak eszköz, az intelligens felhasználás még mindig az oktató kezében van. Használhatja kényelmesen, a tankönyv kiváltására a prezentációt, ugyanakkor alkalmazható interaktív órák tartására és hallgatók bevonására is. Mindez csupán a felhasználó intelligenciáján, energiáján és szándékain múlik.

És valóban azt láthatjuk, hogy a szoftver gyengeségeit felismerve a piac szereplői a prezentálás segítésének új lehetőségeit keresik. A Google Slides például a hallgatói aktivitást ösztönzendő olyan funkcióval egészült ki, mely lehetővé teszi a prezentációk közben azonnali, interaktív Q&A sessionök szervezését. A másik nagy riválissá a Prezi nőtte ki magát, amelynek koncepciója egyértelműen eltávolodott a lineáris történetmeséléstől. Sőt, már maga a PowerPoint (online) is kínál lehetőséget a zoomolásra és interaktívabb előadások tartására.

Bár be kell vallanom, nem vagyok nagy rajongója a PowerPoint-os prezentációknak, a legérdekesebb számomra az egymással vitatkozó írásokban mégsem magának a technikának a használata. Hanem az, hogy tulajdonképpen úgy beszélnek a tanulásról, hogy igazából nem reflektálnak rá. Jobban mondva, elsősorban az oktatásról beszélnek és a tanulást egyfajta mellékes folyamatnak tekintik. Ha áttekintjük a hivatkozott cikkeket, nem elsősorban az az érv kerül elő, hogy a prezentációkra hagyatkozva a hallgatók kevésbé mélyen tudják megtanulni, ami számukra szükséges.

A rosszul tartott prezentációk nem azért kevéssé hatékonyak, mert PowerPoint-tal készültek. Hanem azért, mert szembe mennek mindazzal, amit a hatékony tanulásról tudunk. Miközben a tanári előadás és magyarázat természetesen nem száműzhető a felsőoktatásból, egyre több kutatás és fejlesztés bizonyítja, hogy valódi, mély tanulásra csak a hallgatók aktív részvételével van lehetőség. Ez azonban nem képzelhető el a hagyományos tér- és időstruktúrák felbontása, a tantermi viszonyok megváltoztatása és új oktatási és számonkérési módszerek alkalmazása nélkül.

Ugyanakkor a változtatás természetesen nem egyszerű folyamat. Az európai egyetemek a 11. század óta léteznek, és azóta az előadás a domináns kurzustartási forma. Maga a professzor kifejezés is a latin profiteor kifejezésből származik, melynek jelentése kimondani, kinyilvánítani. Ezt figyelembe véve tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy a PowerPoint csak technikai értelemben hozott újdonságot az egyetemi előadások tartásában, valójában azonban nem változtatott semmit a hagyományos hallgató-oktató viszonyon. Évszázadokon keresztül a jegyzeteket vagy a tankönyveket kellett megtanulni, ebben a prezentációk legfeljebb a már említett komplexitásban jelentenek visszalépést.

Joggal tarthatunk tehát attól, hogy a változások egyik legfontosabb akadálya maga a megszokás és a kényelem.

Az LxLab kutatói, fejlesztői – mindezeket is figyelembe véve – olyan megoldásokat, folyamatokat dolgoztak ki a felsőoktatásban dolgozók és tanulók számára, amelyekben a tanulási élményre, a tanulási eredményekre fókuszálnak.

Nóbik Attila
adjunktus
az LxLab fejlesztőcsapat tagja